Sok tünettől féltem, amikor anno, lassan 6 évvel ezelőtt elkezdtünk „dolgozni” a babánkon. Ilyen volt a hányás, hányinger, amit emetofóbiásként valószínűleg sokkal rosszabbul viseltem volna, mint az átlag. Féltem és félek, még mindig a légszomjtól, ami ugye a baba fenti elhelyezkedése esetén elég gyakori, hiszen összenyomja a szerveket, így a tüdőt is. Amúgy is hajlamos vagyok alig levegőt kapni, főleg nyáron, szóval ez para. Féltem attól is, hogy nem fog látszódni a pocakom, amit szerencsére már szinte a legelején megcáfolt Ficánka. Nem akarok vizesedni, nem akarok császármetszést és a szoptatással kapcsolatban is vannak félelmeim (nem, nem a mellem formája, az másodlagos).

Sok parám volt tehát, érdekes módon azonban 2 dologtól sosem féltem, sem a várakozás/vágyakozás során, sem pedig a terhesség kiderülésekor, vagy azóta. Az egyik a szülés, ami persze, fájni fog, és persze, szenvedős lesz és persze, akkor és ott tuti a pokolba fogok kívánni mindent és mindenkit, de amikor vége lesz, akkor bízom benne, hogy kárpótol majd az ajándékunk és alapvetően szép emlék marad. A kórházban töltött napokkal kapcsolatban vannak fenntartásaim, igazából ha megoldható lesz, tök szívesen le is lépnék előbb, de ne szaladjunk ennyire előre.

A másik, ami soha, eszembe sem jutott, az a hiszti. Nem a gyereké, azt úgy gondolom, fogom tudni kezelni, mégiscsak pedagógus vagyok. 😊 De a filmekben sokat látott, terhesség alatt kiálhatatlanná váló nők látványa eddig csak egy humoros, eltúlzott dolognak tűnt.  Persze, a hormonok tehetnek róla, nem a nő a hülye, de mivel a hányingerért és társaiért is a hormonok felelnek, azt gondoltam, megúszom ezt is. Hát nem így lett.

Tudjátok, előre írom ezeket a posztokat, szóval most 18 hetes vagyok (mire olvassátok, 20-21 körül). Eddig semmilyen extra baromságom nem volt, a kívánósságom sem elviselhetetlen, 2 vagy 3 alkalommal „kellett” kaját rendelni, mert nekem rántott hús kellett petrezselymes krumplival, de sosem volt itthon éppen olyan hús, ami erre megfelelt volna. Egyébként abból válogattam, ami volt itthon, mind a nassolnivalókat, mind a normális kajákat tekintve. Mivel nem voltam rosszul, emiatt sem voltam nyűgős, max a fáradtság miatt, ha valami miatt kelni kellett reggel, én meg hajnalig forgolódtam előtte. 2 óra alvással a háta mögött mindenki hisztis kicsit. Szóval letudtam magamban, hogy igen, ez a filmekben nagyon el van túlozva, senki sem viselkedik ilyenkor annyira idiótán, mint ahogy az adott karaktereket megformáló színésznők, és én is meg fogom kímélni a férjemet az ámokfutásomtól.

Hát, ez kb egy hete megdőlt. Nem alszom túl jól és marha meleg van, szóval egyébként is szenvedek, de nem foghatom csak erre. Egyszerűen vannak olyan pillanatok, amikor mintha megszállna az ördög. Éhes vagyok, de nem kell semmi, ettől dühös leszek és a férjemet hibáztatom, aki ugrik egyébként minden kívánságomra. De ő a hülye, mert nem ajánl fel olyat, amit szeretnék. Ami nincs, mert ilyenkor tényleg semmi sem jó. Előfordul, hogy ilyenkor próbálna egy öleléssel vagy simogatással megnyugtatni, én meg nem hogy örülnék neki, odébb lököm csórikámat, hogy ne merjen hozzám nyúlni. És a legrosszabb benne, hogy miközben hisztis picsa vagyok (mondjuk ki, na), az eszemmel már tudom, hogy az vagyok. Tudom, hogy nem kéne azt mondanom és úgy mondanom, de automatikusan jön ki a számon az ingerülten megfogalmazott „ne érj hozzám”, „nem kell tőled semmi”, „hagyj már békén”, és társaik.

Ő meg csendben tűr, elmegy aludni, én pedig forgolódok hajnalig, hogy mekkora állat voltam már megint, reggel pedig azzal kelek, hogy azonnal bocsánatot kell kérnem tőle. Mert ő nem tehet semmiről, csodásan viselkedik velem/velünk, tényleg. Csak én egy elviselhetetlen, unszimpatikus dög lettem.

Szóval jó kedély, jó humor ide vagy oda, az utóbbi egy, másfél hétben még saját magamnak sem vagyok szimpatikus, legalább napi egy alkalommal. És bár mindig eldöntöm, hogy másnap visszafogom magam, képtelen vagyok rá, és ugyanúgy ugrok a semmire. Szörnyű, de tényleg…

Ui.: Jelentem a dolog 2 hét alatt végigsöpört, majd ment, ahonnan jött. Bízom benne, hogy nem tér vissza. Az utóbbi 2-3 hét teljesen nyugisan telt, szóval asszem van remény. :D

folyt. köv.