Többször írtam már, hogy abszolút nincs bennem negatív érzés vagy komolyabb félelem a szüléssel kapcsolatban. Fájni fog. Nagyon. Valószínűleg annyira, amit most még el sem tudok képzelni. Ebbe beletörődtem kb 6 éve, amikor eldöntöttük, jöhet a baba. Ha mégis félelmet keresnék magamban ezzel kapcsolatban, az sokkal inkább a kórházi napokkal, illetve a császármetszés, vagy bármilyen külső beavatkozás gondolatával függ össze. Félek a szobatársaktól, a kiszolgáltatottságtól, a komplikációktól, a nem várt, hirtelen döntésektől, a műtét gondolatától és a lassú felépüléstől is.

A méhlepényt már az elejétől kezdve mindig a hátsó falon találta meg az orvosom. Eleinte ennek nagyon örültem, mert tudtam, hogy akkor így nem lesznek tompítva a mocorgások, és korán érezhetem a babát. Ez így is lett, mert a 14. hét elejétől kezdve éreztem valami kis mocorgást, ami egyértelműen ő volt, a 20. héten pedig, amikor pedig valaki még nem is érzi egyáltalán, már kívülről is látszott a rugdosás/helyezkedés.

Aztán a 26 hetes ultrahangon pici grimasz kíséretében mondta a doki, hogy nem igazán tetszik neki, amit lát, merthogy a méhlepény nem csak hátul, de nagyon mélyen is tapadt meg. Nem vészesen, nem lóg rá a méhszájra, így nem is utasított extra pihenésre vagy önmagam túlzott óvására, de nem tetszett az arckifejezésre. Jó 21. századi nőként persze ahogy hazaértünk, bújni kezdtem a netet, ahol nem sok jót olvastam erről. Alapvetően még ugye ilyenkor sokat nő a méh és a baba is, ezáltal tud változni a lepény elhelyezkedése, de ha ez nem történik meg és ottmarad, akkor útban lesz és nem szülhetek természetesen. Nem örültem...

Nem paráztam rá túlzottan, nem kezdtem el emiatt többet feküdni, vagy extrán elzárkózni a mozgás bármilyen fajtájától, a sütőbe is ugyanúgy pakolásztam ki-be a nehéz edényeket, ha éppen egy rakott tészta vagy sült hús készült, de azért minden pisilés után félve néztem rá a wc papírra, nehogy bármilyen színt is felfedezzek rajta. Lizának gyakran mondtam, hogy ügyes legyen és segítsen onnan bentről a helyzeten, mert szeretnék vele majd a születésekor azonnal találkozni és a karomba fogni, és véletlenül sem egy kikötözött és „bedrogozott” állapotomban szeretném őt először látni. Ha belegondolok, még mindig szimpibb a programozott császármetszés gondolata, mint a hirtelen sürgőssé váló műtété x óra vajúdás után, de nagyon bíztam benne, hogy megoldjuk mi ezt ketten, ügyesen, és nem lesz szükség beavatkozásra.

A 30 hetes ultrahangra ennek tudatában kicsit feszültebben készültem, mint eddig. Egyébként is durva volt ez a hét, gyakorlatilag az utolsó 7-8 napban nem volt megállás, hol állatkerteztünk (ez tervezett volt), hol a felrobbant bojlerünk helyett kerestünk újat (ez nem), hol bankba mászkáltunk (ebből 1 volt tervben, de 2 lett)… Szóval nem igazán volt pihenésre idő, de a csütörtök esti vizsgálat egész héten ott motoszkált a fejemben. Elvileg a 34. hétig változhat a helyzet, ha addig nem, akkor már nem is fog, de nyilván minél előbb javul a dolog, annál jobb. Szóval nagy reményekkel és izgalommal indultunk el a nőgyógyászhoz. A férjem is feszültebb volt az átlagosnál, többször is mondta a kocsiban, hogy izgul, de nem érti ő sem, csak valahogy nem olyan nyugodt, mint általában.

A váróban aztán leszállt ez a teher mindkettőnkről, ami szerintem leginkább a bömbölő Modern Talking mix-nek volt köszönhető (?! :D), de amikor már fent feküdtem az asztalon, hasamon a zselével újra eszembe jutott a dolog és félve kérdeztem a dokit, hogy mi a helyzet a méhlepénnyel, mert ugye legutóbb nagyon lent volt. Cuki volt, szinte egyből megnézte, pedig közben mást keresgélt, és meg is nyugtatott, hogy jóval feljebb van, nincs baj! 😊 Szóval most úgy néz ki, minden oké és szülhetek, aminek nagyon örülök. Nem tudom, segített-e, hogy megdumáltuk a kiscsajjal, de bízom benne, hogy igen, és hogy a közös munka 2 hónap múlva is ilyen jól fog majd működni. 😊

folyt. köv.