A terhesség során végig igyekeztem készíteni magamat a 3 kórházi napra. Nem tudtam, milyen lesz, de azt igen, hogy nehezen fogom viselni. Alapból a nőkkel nehezen jövök ki, így nem voltam felvillanyozva sem a szobatársak gondolatától, sem a sok nővértől és szülésznőtől. Annak sem örültem, hogy egy túlfűtött helyen kell majd agonizálnom, és a kajától is rettegtem. (Utóbbi 2 jogos is volt: 30 fokos szobában tengődtünk és az egyik ebéd mivoltát megkérdezve az egyik szobatárs a „fúj, nem tudom, elvigyem?” választ kapta a személyzettől… :D). Aztán a 3 helyett 7 nap lett, én meg – bár sokkal kevésbé volt rossz bent lenni, mint gondoltam – csak arra vártam, hogy hazamehessünk végre. Hiányzott az ágyam, a normális kaja, a friss levegő, az élhető 20-21 fok és a férjem. Ő a legjobban. Bár mindennap bejött hozzánk legalább kétszer, de azért más az, hogy a folyosón, egy rakás másik ember között, az ablakon át figyelve a kislányunkat, vagyunk együtt, mint hogy EGYÜTT VAGYUNK, ténylegesen, hármasban. A kórházban meg sem foghatta a babát, ami egyrészről szerintem jó, mert ha minden látogatónak szabadna, akkor megindulhatnának mindenféle fertőzések, ami nyilván nem hiányzik a babáknak és a frissen szült nőknek sem, másrészt viszont valahogy furcsa a szitu, hogy a saját gyermekét nem érintheti meg az ember.

Azon a kedd reggelen, amíg vártuk az ámen-t a hazaengedésre, nagyon izgatott voltam. Picit féltem, hogy mit fogunk kezdeni egyedül a kiscsajjal, és hogy nem lesz ott a lehetőség, hogy ha nagyon nem bírom, betoljam a csecsemősökhöz, de sokkal inkább vártam, hogy végre igazán „birtokba vehessük” őt és senki ne zavarjon minket. Én tuti voltam, hogy mehetek, előző este megbeszéltem a dokival, aki műtött, de Liza nagyon a határon mozgott, ami a súlyvesztését illeti. Végül épp reggel sikerült egy picit híznia, így megkaptuk a csecsemősöktől is az engedélyt. A gyermekorvos volt az utolsó lépés, ő nem is értette az eddigi hezitálást, azt mondta, ilyen erős babát évek óta nem látott. 😊 3-4 óra bizonytalanság után tehát megkaptuk az elbocsájtó szép üzenetet kettőnk zárójelentése, részemre 2 antibiotikum meg egy recept, és Liza kiskönyve formájában. Szerencsére ekkor épp a normálisabb nővérek voltak szolgálatban, így be tudtam adni hozzájuk Lizát, amíg összepakoltam, a férjem hordta le a cuccaimat folyamatosan, közben a kórházi védőnő pedig nekilátott a kicsi lány utolsó kórházi megkínzásának a fülbevalója betételének formájában. Olyan olajozottan ment minden, hogy egészen megnyugodtam, mire el tudtunk indulni hazafelé.

Liza végig aludta az utat a kocsiban és még utána is csendben pihegett az ágyában majdnem 2 órán át. Egyszer összenéztünk, hogy „te jó ég, mit fogunk vele kezdeni?”, de nem voltunk extrán ijedtek, csak hihetetlenül boldogok. Elizabet pedig szintén nyugodt babává változott át, az első 2-3 napban rá sem ismertem, alig lehetett a hangját is hallani. Matrica-gyerek lett, letenni nem igazán tudtuk eleinte, de ha nem akartunk mindenáron megszabadulni tőle, hanem hagytuk, hogy kaja után nyugisan büfizzen és pihenjen a mellkasunkon, akkor igazi eszik-alszik baba lett. Nekem egyre jobb lett a sebem, 2 nap után már nem kellett a fájdalomcsillapító sem, a pénteki varratszedés után pedig rohamosan javulni kezdett a mozgásom.

Cicc hihetetlenül ügyes, ahhoz képest, hogy sosem volt még köze ilyen pici babához, már a második pelenkacseréjét olyan profin oldotta meg, hogy harmadjára már oda sem mentem. Annyira szuperül dolgozik a kezeim alá, hogy azt tanítani kéne, valahogy mindenben megtaláltuk a legjobb megoldást. Amíg nehezebben mozogtam, addig ő hozta mindig enni a kiscsajt, amíg én berendezkedtem az ágyba, kigomboltam a pizsifelsőmet, elhelyeztem a szopipárnának kikiáltott nagypárnát, stb. Most már könnyebben kelek-ülök, így nem mindig ő hozza, viszont a büfiztetésben ő a profibb, úgyhogy ez az ő feladata lett – persze amikor épp itthon van. 😊Szuperül meg is tudja nyugtatni a leányzót, nagyokat sétálnak a nappaliban, közben dumálnak és minden sírásnak vége szakad. Annyira tündériek együtt, imádom őket nézni ilyenkor. Az első napokban többször előfordult, hogy csak néztem őket valahonnan és bőgtem, meg sem tudtam volna magyarázni, mi miatt, csak egyszerűen annyira szépek és boldogságot sugárzóak voltak…💓

Rögtön az első nap jött egy meglepő fordulat: meg kell fürdetni a babát. Mivel a kórházban ezt nem mi csináltuk, ráadásul meg sem mutatták (lehet, hogy jobb is, mert amúgy csak a csap fölé tartották a gyerkőcöket), el se tudtuk képzelni hirtelen a dolog kivitelezését. Ott volt a kiskád meg az állvány, 4 féle fürdető, 4 törölköző és mi hárman. Tudtuk, hogy a köldökcsonkot nem szabad áztatni, de ha pici víz rámegy, nem gáz. Azt is, hogy a fürdetőt elég a vízbe keverni, nem kell úgy habosítgatni a bőrén, mint a miénken. Az is megvolt fejben, hogy kellemes, 36-37 fokos víz kell, és hogy nem túl sok. De maga a technika, hogy hogyan fogjuk őt közben, mennyi idő, mennyire kell alaposan mosdatni, vagy hogy pl. a füle mögé egyszerűbb egy nedves vattával betörölni, mint a kádban vacakolni, az totál újdonság volt. Rémülten ment a telefon anyukámnak, hogy jöjjön már át segíteni, mert azt se tudjuk, hogy fogjuk meg szegényt, meg mennyi vizet engedjünk neki. :D Jött, segített, azóta már sírásmentesen megoldjuk (nagyjából), juhú! :D

Az első pár nap nyugalma után azért kimutatta a foga fehérjét Elizabet, elkezdett hisztizni. Igen, tudom, egy ekkora baba nem hisztizik, csak az igényeit fejezi ki a sírással, de amikor épp jóllakott, nemrég kakilt, de tiszta a pelus, nincs melege és nem is fázik, csak egyszerűen azért sír, mert hiányzik neki egy test melege és közelsége, meg az, hogy hordozzák a fenekét, az nekem igenis hiszti. Egyedül ezt nehéz kezelni, főleg, amikor az ember odáig sem jut el, hogy pisiljen, vagy egyen pár falatot, de ketten egész jól orvosolhatóak ezek a szeretgetés-hiányból fakadó sírás-rívások is.

Az éjszakák barátságosan alakulnak, kb. 4 órát alszik egyhuzamban a kislány, így ha éjfél körül belövünk egy szopit, akkor 4 és 5 között kel, aztán alszik 8-9-ig kb. Persze még nem fix semmi, van, hogy 11-re jön ki az esti etetés és akkor 7 körül ébred, de alapvetően 7-8 óra pihi egy megszakítással megvan egy éjszaka. Eleinte ezt az alvást csak rajtam produkálta, kb. két hetes korától viszont már megmarad az ágyában is, ha elég mélyen alszik a letevéskor. Innen is ezer hála Ciccnek, aki az éjszakai bekómáztatásokat végzi, így én viszonylag kipihenten kelhetek reggel, és amikor már csak ketten vagyunk napközben, akkor van elég energiám ellátni őt. A következő lépcsőfok az lesz, hogy a nappali alvásokra is beszokjon Liza az ágyába, ami azért nehezebb, mert egészen éber babáról van szó. Kifejezetten sokat nézelődik napközben, olyan is előfordul, hogy két kaja között eltelik a 3 óra bámészkodással és mire kiakadnánk, hogy sosem fog elaludni, már újra éhes. Nem is láttam még ilyen éber csecsemőt, de amíg nyugiban nézelődik, addig nem is baj, hogy fent van, imádjuk mi is nézni azokat a nagy, szürkéskék szemeket. 😊

Hihetetlen belegondolni, hogy lassan 3 hetes lesz (mire olvassátok, 5). Még azt sem fogtam fel igazán, hogy majdnem 6 év után terhes lettem, nem hogy itt van egy kisbaba. A mi kisbabánk, aki egyelőre szinte teljesen én vagyok, de azért nyomokban tartalmaz néhány részletet a szerelmemből is. Elképesztő maga a gondolat, hogy mi ketten, csak azért, mert szeretjük egymást, létrehoztunk egy életet. Két kis sejt találkozásából meg egy jó éjszakából lett egy ember. Egy igazi ember, akinek dobog a szíve, lélegzik, eszik, emészt, ürít. Akinek van szeme, amivel lát, füle, amivel hall és bőre, amivel tapint. Lelke, ami megnyugszik az ölelésre és a beszédre. És két szerető, féltő szülője, akik mindent igyekeznek úgy csinálni, hogy neki jó legyen. 😊 Csoda ez az egész. A mi kis csodánk.