Szombat reggel van. A hálószobánkban ülök, csendben, nyugalomban. A szomszéd szobából halk zene és viháncolás hangjai hallatszanak át. Olyan furcsa és olyan természetes is egyben! Furcsa, mert még mindig alig tudom felfogni, hogy megkaptuk ezt a hatalmas ajándékot! A várandósságot, azt a csodás 9 hónapot, amikor minden péntek este izgatottan vártuk az éjfélt, hogy ugorjon a babavárós alkalmazásom a következő hétre és elolvashassuk, éppen mi történik a pocakomban. És néztük a hasamat, ahogy nőtt, aztán ahogy mozgott. Mindig a bal oldalamon nyomta ki magát a kisasszony. Azóta nem tűnt fel, hogy túlzottan ez irányba húzna, de a testemet nézve mindig vidámsággal töltött el bennünket ez a kis ferdeség. Aztán eljött a december, és bár nagyon nem úgy, ahogy szerettem volna, de megérkezett hozzánk ez a kis energiabomba…

Már 3 hónapos. A férjem 3 hónapja édesapa, én pedig ennyi ideje vagyok édesanya. Így leírva nagyon kevés időnek tűnik, és igazából átélve is. Semmi nem volt ez, éppen csak 13 hét. Életem legszebb 13 hete. Elképesztő, hogy mennyire szépen belesimult ez a kislány az életünkbe. Persze, az elején furcsa volt, hogy itt van. Csak néztük, és nem hittünk a szemünknek. Alig hittük el, hogy valóban itt van ez a baba. Ráadásul nem úgy, hogy vigyázunk rá pár percig vagy napig, hanem örökre. Vagy legalábbis tizenpár évre. Vagy huszonpár, ki tudja. Hihetetlen, hogy ő a miénk. Belőlünk van. Ő volt a hasamban, ő volt Ficánka. Egy ember, akit mi „csináltunk”. Csak mert szerettük egymást. Tényleg hihetetlen! 😊

Azt hiszem, most már kijelenthetem, hogy a szülés utáni depresszió számomra ismeretlen fogalom. Bízom benne, hogy ez a többieknél is így lesz majd, bár gyanítom, ahogy egyre nő a létszám, úgy lesz egyre kevesebb időm majd magamat sajnálni. Nem mondom, hogy nem volt olyan, hogy annyira nem tudtam mit kezdeni Lizával, hogy betettem a kiságyba, leültem mellé és együtt bőgtünk. Volt ilyen. Kétszer. Szörnyű volt. De ahogy kisírtam magam, mindig kattant gyorsan a fejemben valami, és azonnal kivettem az ágyból. Ő is érezhette, hogy helyrejöttek a dolgok, mert mindkét alkalommal azonnal megnyugodott, pedig előtte órákig ordított vigasztalhatatlanul. Azt az ürességet, a nem kialakult szeretetet, a robotszerű, érzelemmentes feladat-megoldást, amiről olvasok/hallok én sosem éreztem.

A férjem csodálatos apa. Már az volt akkor is, amikor Liza még csak a hasamban volt, de mióta itt van velünk, kézzel foghatóan, még inkább. MI mindketten apa nélkül nőttünk fel, így nem igazán volt apa-képünk. De azt hiszem, pont olyan szerető, gondoskodó és aggódó, ezek mellett pedig vicces és jófej apukára vágyik minden kislány, mint amilyen ő. Azt hiszem, én is egész jó anya vagyok. Persze vannak napok, amikor kevésbé, mert épp hulla fáradt vagyok és nincs annyi türelmem, mint amennyi kéne, de ilyenkor sem bánok ingerülten Lizával, csak kevésbé őszinte a mosolyom a huszonkettedik gyermekdal után, vagy amikor nem elégszik meg azzal a leány, hogy ülve tartom a karjaimban, mert neki magaslati levegő kell.

Igyekszünk, és azt hiszem, többé-kevésbé sikerül is emellett férjnek és feleségnek maradnunk. A terhességem során nagyon hadakoztam az ellen, hogy Apa és Anya legyünk, ami egymás megszólítását illeti, és ezt sikerül is betartani. Persze a gyerkőc előtt így emlegetjük a másikat, hiszen elég ciki lenne, ha Cicának hívna minket, de kettesben próbálkozunk nem így hívni egymást. A fáradtság nagy úr, mégis szakítunk időt és energiát egymásra és a házasságunkra is. Liza korán fekszik és éjjel jó alvó baba, így ez többnyire sikerül is. Működünk.

Mindezt nem azért írom le, hogy hencegjek, hogy milyen szuper az életünk így hármasban, hanem mert végtelenül hálás vagyok. Azért, mert a nehézségek ellenére is kitartunk egymás mellett. Azért, mert nem veszítettük el a gyermekáldás reményét, soha. Azért, mert Isten is úgy gondolta, hogy készen állunk egy ember felnevelésére, és megkaphattuk ezt az ajándékot. Azért, mert a terhességem csodálatos volt és már a kórházban, 1 nappal Liza születése után tűkön ültem, hogy mikor kezdhetem újra. Azért, mert Liza – bár akaratos és néha igencsak hisztis - egy tündéri, mosolygós baba. Okos, erős, ügyes. Mi pedig helytállunk szülőként és házaspárként is. Nincsen szó arra, hogy mennyire hálás vagyok mindezekért. Az életünkért.