Szülők lettünk #8 – Én nem szültem…


Imádok anyának lenni! Imádtam már a gondolatát is, onnantól, hogy az esküvőnk előtt eldöntöttük, nem várunk sem a diplomámra, sem a saját házra, sem semmi másra, hiszen mindketten gyermeket szeretnénk. Imádtam azt az időszakot, amikor még csak pár hónapja „próbálkoztunk” és elképzeltük, milyen leszek majd pocakkal, hányan lesznek, hogyan fogjuk hívni őket és milyen lesz majd velük az életünk. Imádtam azt a majdnem 6 évet is, amíg várakoztunk, mert bár voltak elkeseredett és kiábrándult pillanatok, azt hiszem, végig biztosak voltunk benne, hogy valamikor részünk lesz nekünk is ebben a csodában. Imádtam azt a péntek reggelt, amikor totál érdektelenül, „na jó, lőjük el ezt a tesztet is, úgyis lassan lejár és vagy fél éve nem láttam már azt a szokásos egy csíkot” attitűddel kivánszorogtam a fürdőbe, aztán szinte azonnal megláttam a halvány, de egyértelmű második csíkot. Imádtam azt a napot, az ötletelést, hogy hogyan mondjam el a férjemnek. Aztán azt a pillanatot, amikor megtettem. Azokat az öleléseket és csókokat még mindig érzem a testemen és a számban. Imádtam azt a hétvégét és hétkezdést, a félénken reménykedő várakozást a szerdai napig, amikor megerősítette a doki is, amit korábban 5 teszt is egyértelműen jelzett. Imádtam elmondani anyukámnak, a nagymamámnak, a barátaimnak és később a távolabbi ismerőseimnek is. Nektek is. A terhesség minden egyes percét élveztem, és azóta is felhőtlenül boldog vagyok, amióta itt van velünk Liza. Azonban egy dolog van, amivel ezalatt a lassan 4 hónap alatt sem sikerült megbirkózni. Ami utálok. Aminek az emlékétől és a gondolatától kiráz hideg, aminek félek a már látható és a még nem ismert következményeitől. Ami eddigi életem legnagyobb kudarca, és amit nem tudom, fel tudok-e dolgozni valaha.






Soha nem gondoltam volna, hogy képtelen leszek megszülni a gyermekeimet. Többször írtam már, hogy nekem sosem a munka jelentette a kiteljesedést. Egészen fiatal koromban, 10-11 évesen tudtam, hogy ahogy anyukám is, úgy én is sok gyermeket szeretnék. Hogy ha megtalálom a férjemet, akkor nekem onnantól nem a munka fog számítani, meg a karrier, hanem én szeretnék lenni a tyúkanyó, aki otthon van 3-4-5-100 gyerekkel, koordinálja a szakköröket, megvarrja a lyukas zoknikat, főz, mos, és mindig kedves és mosolygós a férjével és a gyermekeivel. A feleség dolog azt hiszem, már megy, bár nyilván van még mit tanulnunk egymástól és egymásért, és ez akkor is így lesz, amikor én 89, ő meg 100 éves lesz. Lizával sem gondolom, hogy rosszul bánnék. Persze vannak kérdőjelek bennem és nem titkolom, hogy az első kúp és az első orrszívás során is pánikolva hívtam anyukámat, hogy segítsen, mert nem merem… :D De alapvetően úgy gondolom, jól ellátom a kislányt és az apukáját is. Viszont ami az igazi tyúkanyósághoz kell, ami ehhez vezet, a szülés, az nekem kimaradt.


Amikor ezt említettem 1-2 hozzászólásban vagy videóban, azonnal lehurrogott mindig valaki, hogy én igenis szültem, mert a császár is rossz, és persze, tök jól esett, hogy ezt írtátok, de ettől még nem értek egyet. Hülyeség! Én nem szültem. Terhes voltam, végig csináltam, ez tény. De imádtam is, és alig várom a következőket, szóval ez nem volt nagy teljesítmény. A szobatársaimból kiindulva, valóban rosszabb és nagyobb fájdalmakkal jár a műtétből felépülni, ráadásul majdnem egy teljes napot vajúdtam, szóval a szenvedés is megvolt, igen. De éppen a lényeg, a gyermekem világra hozása az kimaradt. Az a dolog, ami számomra a világot jelenti, ami elindít a tyúkanyóság felé vezető úton, ami igazán anyává tesz, az nem történt meg velem. Ráadásul a fatökűségem miatt.


Hibáztathatnám a kórházat. Mert hülye a protokoll, mert 3 nap terminus túllépéssel befektettek, mert a főorvos császár-párti, mert „nem maradhat bent 40+6-nál tovább”, mert nagy a rohanás és alig lehet kérdezni. Mert kérdés és beleegyezés kérése nélkül nyomják a méhszájérlelő zselét boldog boldogtalannak, mert amikor megígérik, hogy rád néznek éjjel, nem tetszik meg és későn találnak meg. Mert nem szólnak, hogy van nővérhívó és elvárják, hogy tudd, amit nulla kórházi tapasztalattal nem tudom, honnan kellene tudni. Hibáztathatnám a kórházat, az orvosokat, a szülésznőket, még a szobatársaimat is, akik hallották, mennyire szenvedek, de nem szóltak senkinek. De nem ők a hibásak.


Én vagyok a hibás. Mert a híresen nagy pofámat éppen akkor nem bírtam kinyitni, amikor a kislányom és az én testi-lelki egészségem volt a tét. Mert befeküdtem és nem mondtam azt, hogy saját felelősségre nem teszem. Semmi bajom nem volt, szépek voltak az NST-k is, tiszta volt a magzatvíz, a méhlepény sem volt túl öreg. Mindketten tökéletesen jól voltunk, és csak 3 napot „késett” Elizabet. De beijedtem. Ha nem fekszem be és magától indul be a szülés, akkor olyan fájásokkal, amik a végén voltak, már réges rég bent lettünk volna a kórházban. Nem olyan módon, ahogy történt, kvázi egyedül vajúdva egy sötét szobában, halálfélelemtől rettegve, hanem a férjemmel együtt, szakértő kezek között. Miután befeküdtem sem szabadott volna mindent megengednem. Persze, az NST nem árt. A kézi vizsgálat sem, még az sem feltétlenül, amikor bár titkoltan, de biztos vagyok benne, hogy kézzel igyekezett tágítani az egyik nőgyógyász. De a zselét nem kellett volna hagynom feltenni. Főleg nem másodszorra, amikor tudtam, hogy elsőre sem tágultam tőle, csak értelmetlen fájásokat generált. Vagy ha már befeküdtem és hagytam a zselét is feltenni, legalább előző este ne engedtem volna elküldeni magam. Tudtam, hogy nagyon fáj. Hogy rendszeres. Hogy hiába mondja a szülésznő, hogy ebből nem lesz semmi, mégis lesz. Éreztem, hogy baj van, tudtam, hogy Liza is szenved, az is eszembe jutott, hogy az addig még tiszta víz nem lesz már sokáig az a sok kontrakció hatására. Tudtam, hogy nem ereszthetem el a telefonomat, mert szólnom kell a férjemnek hamarosan. És tudtam, hogy nem kellett volna befeküdnöm és engednem az indítást. Vagy legalábbis nem így.


Amikor végre megtaláltak reggel, megváltás volt a császármetszés ítélete. Megkönnyebbültem, mert még mindig alig tágultam, a víz mekoniumos volt, Liza szívhangja pedig több orvos szerint sem volt kielégítő. A műtét még durva klausztrofóbiásként sem volt annyira horror, mint gondoltam, nem láttam semmit, nem volt hányingerem, nem pánikoltam, teljesen rendben volt a pulzusom és a vérnyomásom is. Nagyon fájt a hegem hetekig, de nem volt vészes az első felkelés, és bár csigatempóban, de már másnap reggel egész jól közlekedtem. Ez igazából mellékes is, bármikor, bármennyiszer végigcsinálnám a legrosszabb, első 2 hetet Lizáért vagy a testvéreiért. De lelkileg nem tudom, fel fogom-e dolgozni valaha ezt az egészet.


Azt, hogy nem tettem semmit a kislányom világra jöveteléért. Azt, hogy nem láttam őt dzsuvásan. Azt, hogy nem hallottam felsírni. Azt, hogy egy fél perces arcsimit leszámítva, 6 órán át csak a telefonomon nézegethettem azt a 3-4 képet, amit a férjem készített róla (örökké hálás leszek neki ezért IS). Azt, hogy nem hogy aranyóra, de egy nyamvadt perc sem jutott nekünk hármasban, vagy akár csak kettesben. Vagy legalább ők ketten kaptak volna pár percet megismerkedni egymással. A férjem a pillanatnyi ijedtségen és az izgalmon kívül jól megúszta, de ez sem kirívó nála, hiszen ha természetesen szülök, akkor is ugyanúgy aggódott volna értünk. Fizikailag mi, lányok is szerencsésen átvészeltük. De lelkileg mindkettőnket megviselt. Engem a sikertelenség, az önbizalomhiány és a „mi lett volna, ha…” kérdések gyötörnek, őt pedig a szeparáció miatti bizonytalanság. És ez a legrosszabb az egészben, hogy ő sínylette meg így ezt az egészet. Hogy ő nincs jól. Hogy még anyukám sem hiszi el, hogy kiegyensúlyozott és boldog baba az unokája, mert ha vele marad pár percre, akkor már kiakad és addig ordít, amíg ott nem termek. Az apukájával mostanában kezd jobban ellenni, de 3 hónapig egy pisilés erejéig sem tudtam otthagyni vele anélkül, hogy görcsösen sírt volna utánam. Ha a képben vagyok, nincs baj, de amint eltűnök picit, kiborul. És ez nem normális. Nem normális, hogy nincs benne meg a bizalom, hogy visszatérek. Nem normális, hogy csak addig jókedvű, amíg lát, érez vagy hall engem, és nem hagyhatom senkire 2 percnél hosszabb időre, mert bizalmatlan azzal kapcsolatban, visszatérek-e. Nem normális, hogy ennyire szorong egy alig négy hónapos kisbaba. És biztos vagyok benne, hogy ez a császárnak és az azt követő szeparációnak köszönhető. Biztos vagyok abban is, hogy le fogjuk ezt győzni, mert már most rengeteget fejlődött ezügyben. A férjemmel már órákig is elvan és csak ha fáj a foga, akkor nem elégszik meg vele. Ha lát engem és egy légtérben vagyunk, akkor elvan anyukámmal és a leendő keresztanyjával is. Ha leülök mellé a szőnyegre ruhákat hajtogatni, vagy úgy pakolászok mellette/körülötte, hogy végig figyelemmel kísérhet, egyedül is szépen eljátszik. Biztos vagyok benne, hogy ahogy fejlődik, felül, feláll, közlekedni kezd, kinyílik a világ körülötte és kevésbé lesz fontos a jelenlétem. De akkor is dühít és csalódással tölt el, hogy ezt okoztam neki. Hogy az élete első pár hónapját bizonytalanságban kell leélnie, mert fél, hogy újra elválasztják az anyukájától. Mindezt azért, mert nem bírtam nemet mondani, és mert nem bíztam benne annyira, amennyire már most bízom a testvéreiben. Tudom, hogy rájuk már hallgatni fogok. Ők akkor fognak megszületni, amikor ők így döntenek és maguktól elindulnak. És lesz aranyóránk! És az első néhány hónapjukban csak az lesz a dolguk, hogy egyenek, aludjanak, fejlődjenek és túléljenek a lükebéka nővérük mellett. Csodás VBAC babák lesznek. 😊

Örökkékékazég

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Örülök, ha leírod a véleményed, kérlek tedd is meg! Amire figyelj: ne tartalmazzon trágár szavakat, ne legyen sértő sem rám, sem más kommentelőkre, vagy bárkire nézve. Ha nem értesz egyet, azt is írd le, de kulturáltan! :) Ha nem jelenik meg az írásod azonnal: ne ijedj meg, moderálás után ott lesz, ha betartottad a fent kérteket! :)